Bevezetés a megújuló Filológiai Közlönyhöz

(Filológiai Közlöny, 2002/1-2. 5-11.)

Amikor a Filológiai Közlöny gondozását az MTA Irodalomtudományi Bizottsága új szerkesztőségre bízta, többször felmerült: érdemes lenne megváltoztatni a folyóirat címét, hogy pontosabban utaljon arra a szerepre, amit a közelmúltban ténylegesen betöltött, s amit ma céljául kitűzhet. Kétségtelen, hogy se a „filológia”, se a „közlöny” szó nem utal semmiféle radikális szándékra, új, posztmodern intencióra, hanem az irodalomtudomány legrégebbi tradícióját és annak „akadémikus” közvetítését sugallja. Az is kétségtelen, hogy a Filológiai Közlöny sohasem volt a kifejezés szűkebb értelmében vett olyan filológiai szaklap mint például az Egyetemes Philolgiai Közlöny. Egy a filológia mai szerepéről szóló konferencián Jonathan Culler jegyezte meg, hogy a filológia talán nem több és nem kevesebb, mint az irodalommal és nyelvvel való foglalkozás maga, az a „P” betű, amely a Library of Congress rendszerében az irodalommal kapcsolatos írások gyűjteményét jelenti „A nyelv általában”-tól kezdve a PZ „Angol nyelvű irodalom” kategóriájáig.^[1] A filológia ilyen értelmű fogalma viszont túlságosan is általános keret azon törekvéseinknek, amelyek e folyóiratot jellemezhetik.

Végül is két oka volt annak, hogy a név megújításától eltekintettünk. Az egyik a folyóirat kétségtelenül jelentős múltja, korábbi szerepe volt. Tudjuk, a Filológiai Közlöny közel ötven élvvel ezelőtt, 1955-ben Kardos Tibor szerkesztésével indult el, egy olyan időszakban amikor legalább részlegesen lehetővé vált a külföldi irodalmak, irodalomtudományi eszmék magyarországi terjesztése (jellemző, hogy a Nagyvilág is ebben az időszakban, 1956-ban kezdett).